Már gyerekként sokat voltam a szabadban köszönhetően szüleimnek és nagyszüleimnek. Nagymamám szerint erdésznek kellett volna állnom, lehet igaza volt, noha a pályaválasztáskor ez nem merült föl komolyan. Nagyon sokat bringáztunk a Soroksári Duna környékén és a Bükkben. Ez utóbbi volt nagyon meghatározó, valószínűleg itt estem végérvényes szerelembe a hegyekkel. Bár lenyűgöz a vízen játszó napfény és megnyugtat a hullámok morajlása, mégis inkább a „zordon Kárpátok”.
A Bükk megedzi a kerékpárost, pláne azt, aki mindig a csúcsra vágyik. Nem is felejtem soha a nagy reggeli dilemmát: hosszú könnyű aszfalt; közepes, meredekebb terep; vagy tekerhetetlen rövidebb tolás a fennsíkig. Váltogatni kell, az biztos!
Gimnázium vége felé és egyetem alatt kicsit háttérbe szorult a biciklizést, de egyre többet túráztam gyalog, hol egyedül, hol pedig barátokkal. Ez ébresztett rá ismét, hogy nem a sportolás az elsődleges célom, hiszen pl. futni gyorsabb, egyszerűbb, hanem a természetben töltött idő és minél több szép hely fölkeresése. Innen már csak egy lépés volt ismét rájönni, hogy bicajjal egy nap sokkal több kilátópontot, patakvölgyet, mezőt érhetek el.